Dr. Jancsó Gábor írása
Egyes tintagombák termőhelyén különös jelenséggel találkozhatunk: a gomba termőteste az aljzatot/faanyagot behálózó barnássárga, sárgásvöröses, narancsvöröses színű gyapjas, pókhálószerű micéliumcsomóból, ozóniumból (a latin ozos jelentése csomó, az -ium jelentése kicsi) nő ki. Az ozóniumot képező fajoknál kétféle típusú micélium található.
Az egyik – a színtelen, vékonyfalú hifákból álló közönséges vegetatív micélium – enzimeket bocsájt ki, amelyek megtámadják a szubsztrátumot, és így biztosítják a micélium növekedéséhez, végül a termőtest képződéséhez szükséges tápanyagokat.
A másik típusú – vastag falú hifákból álló, vöröses színű – micéliumköteg, az ozónium, a szubsztrátum felületén nő a táplálékot nyújtó szubsztrátumtól eltávolodva. Az ozóniumnak kettős funkciója van: egyrészt elősegíti helyileg a gomba gyors terjedését, másrészt lehetővé teszi, hogy a termőtestek olyan helyeken képződjenek, amelyek ehhez kedvezőbb feltételeket biztosítanak.
Az egyik tintagombafaj, amely gyakran képez ozóniumot, a házi tintagomba (Coprinellus domesticus). Ennek termőteste gyakran nő lombos fák tuskói körül, rönkjén vagy ágain, a fakéreg alatt elhelyezkedő ozóniumból. Hasonló ozóniumos fajok a sereges tintagomba (Coprinellus disseminatus), a szöszös tintagomba (Coprinellus radians) és a Coprinellus ellisii. A házi tintagombához hasonló sárgaszemcsés tintagomba (Coprinellus xanthothrix) egyáltalán nem vagy csak gyéren képez ozóniumot. Az ozónium jelenlétével magyarázható, hogy a sereges tintagomba termőtesteinek százai nőnek ki egy farönköt körülvevő vagy elhalt gyökereket takaró, csupasz talajból.
Korábban, amikor még nem voltak tisztában e különös micéliumcsomók mibenlétével, azokat külön egyedeknek tekintették, és a rendszerint jól fejlett, steril képződménynek külön nevet adtak. Így például a házi tintagomba ozóniumának neve Ozonium auricomum volt. Érdemes megjegyezni, hogy az ozónium elnevezést gyakran a talaj szintjéből kiemelkedő hifák alkotta légmicélium szinonimájának tekintik, de ez nem helytálló, mivel a légmicélium és léghifák kifejezések nemcsak az ozóniumot és az azt alkotó hifákat foglalják magukba.
Fotó: Szajkó Attila
Felhasznált irodalom:
Buller, A. H. R. (1958): Researches on Fungi Vol. III. – Hafner Publishing Co., New York.
Ramsbottom, J. (1989): Mushrooms and Toadstools. – Bloomsbury Books Co., London, pp. 127–130.
[Megjelent: Magyar Gombász 12. évf. (37. szám) 15. o. (2014)]