MIGE
2024. november 12.
Jónás, Renátó

Hogyan tájékozódjunk az erdőben?

(Szűcs Béla írása)

Gyorsan meg kell jegyeznem, hogy ebben az írásban nem lesz szó a tájékozódás klasszikus, vagy szakszerű értelmezése szerinti módszerekről. A GPS használata ma már mindennapos, és sok egyéb módszerről is lehet olvasni az interneten. Persze a rákeresésre más is beugrik még, de mivel sehol nem találtam azt a fajta szemléletet, amire én gondoltam, megpróbálok a saját tapasztalataimból merítve elmondani a tájékozódásról néhány dolgot. Szakszerű biztos nem lesz - de az erdőből még mindig kitaláltam.

Arra gondolok, hogy jó, ha a gombász profi tájékozódási ismeretekkel is rendelkezik, de ha mégsem, akkor is vannak olyan egyszerű emberi megfontolások, amelyek figyelembe vételével el lehet boldogulni bizonyos keretek között, csak persze tisztában kell lenni saját lehetőségeinkkel, képességeinkkel és korlátainkkal.

Legelsőnek talán a tervezésről kell beszélnem. Mert bár csak gombázgatni akarunk egy kicsit, azt is sokféleképpen lehet megközelíteni. Sok függ attól, hogy egyedül akar valaki bóklászni, vagy ketten-hárman vágnak neki erdőnek-mezőnek, esetleg szervezett csoporttal tartunk.

Ha ismeretlen terepet akarunk bejárni, nagyobb távolságokról van szó, vagy egyszerűen csak a tájékozódás teljes figyelmen kívül hagyásával „erdőnézésre" vágyunk, legcélszerűbb szervezett csoporttal tartani, ahol megbízott túravezető is van. A túravezetés külön „szakma", csak törvényben meghatározott ismeretek birtokában lévő emberek végezhetik - így hát nyugodtan rájuk lehet bízni magunkat. Nem mintha őket nem tréfálná meg olykor az erdő - de ők mindig tudják, hogyan kell a bajból kimászni. Tervezni persze ilyenkor is kell: mekkora távolságot, milyen terepviszonyokat, milyen időjárási körülményeket tudunk vállalni - ezt csak mi dönthetjük el. És a döntésnél célszerű egy kicsit mindig inkább kevesebbet vállalni, hogy a sosem kizárható váratlan helyzetekre maradjon némi energiatartalék.

Nem rosszmájúságból, de meg kell jegyeznem, hogy az ilyen csoportos túrán azért ritkán szed az ember jelentős mennyiségű gombát. De nem is ez a cél ilyenkor. Fontosabb a helyismeret megszerzése, az emberekkel és a tájjal való ismerkedés, a növényzet és a fellelhető gombafajok megismerése, esetleg a főbb tájékozódási pontok és a terepviszonyok megfigyelése. Többet én nem is írnék a szervezett túrákról. Megvan a külön koreográfiájuk, aki erre vágyik, meg fogja találni a megfelelő módot.

Jómagam a két-három fős kirándulások híve vagyok, no és persze ismertebb terepen a magányos kószálásé. Túrázós korszakomon rég túl vagyok, az a 10-15 kilométer, ami gombázáshoz szükséges és elégséges, még megy. Ráérősen, nézelődve-keresgélve, az ígéretes vagy éppen telibe talált helyeken hosszabb időt is eltöltve, ennyi elég is egy napra. Fő, hogy jól érezzem magam, nyugalmas-szép dolgokat lássak esetleg fotózhassak, netán még gombát is szedjek, ne érjen semmi baj, és persze gond nélkül hazataláljak. Ezt a pár sort azoknak írom, akik hasonlóképpen szeretnék járni az erdőt-mezőt.

Készülni azért az ilyen napokra-órákra is kell.

Mindig nagy kérdés, hogy mit vigyünk magunkkal. Egynapos vagy rövidebb túrához is fontos a megfelelő öltözék: kényelmes, de kellően zárt ruházat, lehetőleg rétegesen. Túratársam tréfásan azt szokta mondani, hogy „jó birka elbírja a saját gyapját". Könnyű neki, hiszen erdészként leélt élete során sokféle tapasztalatot szerzett és némi edzettségre is szert tett - de azért van benne valami. Jómagam az úgynevezett „rossz hőháztartású" emberek közé tartozom, aki könnyen megizzad, de ugyanolyan hamar képes fázni is. Sokszor éreztem már saját bőrömön, mekkora különbség van a hőmérsékletben a reggeli és a déli időszakban; erdőből tisztás fennsíkra kilépve és viszont; a húzós lejtők alján megindulva és a felsőbb régiókban stb. Ugyanígy nagyon eltérően érezni a szelet erdőben és azon kívül, kökörcsines délkeleti lejtőn és a szemközti oldalon, megizzadva vagy száraz ruhában. Ezt én csak egyféleképpen tudom megoldani: a legfölső réteg (kabát, szvetter stb.) hol lekerül rólam, hol fel. Tehát: több réteg, de csak az ésszerűség határain belül. A levetett ruhák tömegét cipelni lehangoló dolog.

No és persze csapadékra mindig gondolni kell. Legcélszerűbb egy megfelelő fejfödőt és egy kis helyet igénylő, összehajtható könnyű műanyag esőkabátot magunkkal vinni. Bevallom, én csak egy sildes sapkát viszek - könnyen zsebre gyűrhető, vagy előszedhető. Komolyabb eső ellen kétféleképpen védekezem. Először: a legfölső ruharétegem lehetőség szerint vízlepergető vagy nedvszívó anyagú - legalább addig tartson ki, amíg valami menedékre találok. Másodszor: állandóan figyelem az időjárást, beleértve az előrejelzéseket is. Megfigyelhető, hogy vannak néhány napot átfogó stabil időszakok, és folyamatosan csapongó „változékonyak". Legtöbbször a stabil időszakok közepét veszem célba, és ritkán ér meglepetés. Azért az esőkabát biztosabb lenne.

Aki pedig csak néhány órát akar erdőn-mezőn motoszkálni, inkább délelőtt tegye: a helyi zivatarok szinte kizárólag a kora délutáni időszakban jönnek. Érdemes figyelni a „Dávid felhőt", azt a bizonyos gomolygósan az ég alján tornyosuló szürkésfehér felhőtornyot, ami az ilyen zivatarokat rendszerint megelőzi. Átlagos körülmények között az adott vidékre jellemzően ugyanabban az irányban szoktak kifejlődni.

Nagyon fontos a megfelelő lábbeli kiválasztása. Legjobban a magas szárú, bőr felsőrészű, recézett vastag gumitalpú bakancsok válnak be. Emellett sokan esküsznek a könnyű gumicsizmákra, megfelelően kibélelve vastag zoknikkal. Még nyáron is! Főbb szempontok: a jó lábbeli erősen tartja a bokát, nem csúszik, van annyi vízállósága, ami a reggeli harmatos növényzetben járást túléli. A lábszag nem szempont! Új lábbelivel legyünk óvatosak, először be kell járatni. Hogy mi köze ennek a tájékozódáshoz? Bárminek köze van hozzá, ami elvonhatja a figyelmünket róla!

Gondoljunk a kullancsokra is. Érdemes beolttatni magunkat, még ha ez csak az agyhártyagyulladás ellen véd is. A Lyme boreliosis ellen sajnos nincs megelőző gyógyszer, pedig kórokozója elterjedtebb, mint az agyhártyagyulladásé. Legjobb védekezés a megelőzés: lehetőleg kerüljük a magas füves erdőszéleket, tisztásokat, sűrű alacsony aljnövényzetű részeket. Ha mégis át kell vágnunk ilyen helyeken, célszerű utána azonnal legalább nagyjából megvizsgálni ruházatunkat (ami ugye kellően zárt!), netán fedetlen testrészeinket. Sokszor észrevettem már ilyen alkalmakkor a még éppen csak ruhámra, bőrömre került kullancsokat, amiknek még nem volt idejük sem megkezdeni átkos tevékenykedésüket. Ilyenkor még egyszerűen le lehet söpörni őket magunkról.

A túra végeztével mindig azonnal vegyük le ruházatunkat, különítsük el és minél előbb mossuk ki. Célszerű azonnal lezuhanyozni és alaposan megvizsgálni testünket, különös tekintettel a hajlatokra, a lágy részekre és a fejbőrre. Ha kullancsot találunk magunkon, csak a kifejezetten az erre a célra gyártott csipesszel próbáljuk meg kivenni, majd az esetleges sérülést jódozzuk be. A kullancskiszedő csipeszt gyógyszertárban árulják, 2004. évi árfolyama cirka 1500 Ft volt. Egyszeri beruházás.

A kullancsokról jó tudni, hogy még a ruházaton való átjutás után is kell néhány óra számukra, mire annyira berágják magukat a bőr alá, hogy kárt tudjanak okozni. Ezért van olyan nagy szerepe a zárt ruházatnak és a gyors tisztálkodásnak. Szintén közismert, hogy a kórokozók a kullancs testnedveiben vannak, és csak akkor jutnak át testünkbe, ha a kullancs már nem csak szívja a vérünket, hanem a saját testnedveit juttatja belénk. Ezért nem szabad a kullancsot nyomkodni, különböző vegyi anyagokkal irritálni - egyszerűen ki kell csipeszezni (vannak erre a célra kapható célszerszámok). Ha végképp nem boldogulok, el szoktam menni az orvosi ügyeletre, ahol gyorsan és szakszerűen elbánnak a kis nyavalyással.

Vannak, akik esküsznek különféle készítmények kullancsriasztó hatásában. Nekem eddig csak egy spray vált be, amivel egy éjszakai táborozással járó kiránduláson fújt be „erőszakkal" egyik társam. Sajnos a készítmény nevét nem tudom, meg aztán lehet, hogy azokon a helyeken amúgy sem volt kullancs. Akkor meg minek.

Akkor tehát felöltöztünk, felkészültünk esőre, harmatra, kullancsra. De még mindig van valami: feltétlenül vigyünk magunkkal egy kisebb flakon vizet, egy kis csokoládét (nem kell minden alkalommal megenni a készletet, de néha jól jöhet), egész napos program esetén egy szendvicset. Én 3 deci vizet, fél tábla csokoládét és két almát szoktam vinni - egyiket a társamnak. Ennyi elfér még a fotóstáskám oldalzsebeiben is. Többet fölösleges cipelni - jóllakni otthon kell, lehetőleg azzal, amit a túrán sikerül begyűjteni.

Apropó: fotózás. Ha van egy kis terjedelmű, strapabíró gépünk, ami elfér a hátizsák valamelyik védettebb zsebében, feltétlenül vigyük magunkkal. Még egy nem tökéletesen sikerült fotó alapján is jókat lehet nosztalgiázni hideg téli napokon, hát még ha fel is lehet ismerni rajta valamit! És apropó: hátizsák. Nagyon praktikus, ha kellően könnyű, kicsi, és nem pakoljuk tele fölösleges dolgokkal. Mindig irigylem a barátomat, akinek egy csodálatosan kopott, kicsi viaszosvászon békebeli hátizsákja van, millió külső és belső zsebbel. Rengeteg dolog elfér benne, de emlékezetem szerint csak egyszer láttam megtelni: amikor óriás pöfeteget szedtünk, és már nem tudtuk őket máshová tenni.

Még két dolog magunkkal vitelét érdemes megfontolni. Az egyik a mobiltelefon, ha van. Általában kikapcsolt állapotban javasolt tartani - az erdőben úgy általában nem kívánatos a telefoncsöngés. Nagyon jól jöhet viszont, ha baleset történt, vagy tényleg nagyon eltévedtünk, bármi okból segítséget kell kérnünk - vagy egyszerűen csak meg akarjuk nyugtatni az otthoniakat valami váratlan ok miatt bekövetkező késésünkről.

A másik a turistabot. Nem az esztergált nyelű, ilyen-olyan csicsás és mellesleg teljesen használhatatlan szépségek - ezek nem az erdőbe valók. Nagyon jó szolgálatot tesznek viszont az eredetileg is alkalmas formára nőtt, szívós, gyűrűsre faragott kérgű somfa, kőrisfa, barkócafa botok, amelyet a jó szemű erdőjáró maga is megtalálhat a terepen. Az enyémet erdész barátom találta. Le is faragta türelmesen a kérgét szép gyűrűsre, amíg én valami különleges virág hosszas fotózásával voltam elfoglalva. Azóta vashegyet kapott, és külön helyet a teraszon, hogy mindig kéznél legyen. Eleinte elhagytam néhányszor, de hála a messziről látható gyűrűzésnek, mindig megtaláltuk. És ez a lényege az egésznek: ha leszúrjuk oda, ahol a cókmókunkat leraktuk, nyugodtan gombázhatunk körülötte, teher nélkül. A gyűrűs minta úgy átlag 50 méteres körzetből jól látszik, biztos tájékozódási pont. Persze ahhoz is hamar hozzászokik az ember, hogy az emelkedőkön, köves, vizes, csúszós terepen van egy megbízható támasza.

Lassan el is indulhatunk. Otthon mindig célszerű tudatni, hogy mi a várható útvonal, nagyjából mikor érünk haza - biztos ami biztos. A kiindulási ponthoz érve általában még nagy a lendület, hajrá az emelkedőnek! Aztán hamar lecsendesedik az iram és ez jobb is így. Egyenletesen célszerű haladni, az átizzadt ruha nagyon kellemetlen tud lenni.

És ilyenkor már önkéntelenül bekapcsol a tájékozódási érzék. Honnan indultam? Körtúrán, amikor ugyanoda szeretnénk visszaérni, ahonnan indultunk, ez elengedhetetlen. Nekem szokásommá vált, hogy az egyenes szakasz első fordulójánál visszanézek. Annak a képnek kell rögzülnie bennem, amit majd akkor kell felismernem, amikor visszafelé jövök! Ennek az egyszerű mozzanatnak az elhagyása okozott már kényszerű barangolást, amikor tudom, hogy már visszaértem, de ez nem az a kijáró! Induláskor automatikusan rögzítem a nap állásának irányát, felmérem haladásának várható útját. Betájolom a biztos tájékozódási pontokat - templomtorony, jellegzetes facsoport, érdekes ház stb. Bármi megfelel erre a célra, ami érdekes annyira, hogy később biztosan emlékezzek rá, no és persze jól látható.

A terepen általában csak akkor térek le az ösvényekről, gyalogutakról, ha annak célja van. Ilyenkor ismét tájékozódom: mi jellemzi azt a helyet, ahol letértem, meddig akarok eltávolodni és hol akarok visszatérni, merre kanyarog tovább ez az út?. Az ösvények, utak a gombászó ember számára nem csak közlekedési tereptárgyak, hanem sokszor fontos gomba lelőhelyek. Ezek mentén megszakad az erdő zártsága, több csapadék, netán fény hatol be, és ez nagyon sokszor kedvez a gombáknak. Öcsém szerint „rendes gomba kijön az út szélére". Ez persze csak humorizálás részéről, de tény, hogy nagyon sokszor úgy jutunk el egy-egy kiterjedt gombázó helyre, hogy követjük az út mentén talált gombák által mutatott irányt. Olykor egy ilyen gombalelet valóságos tájékozódási ponttá válik: ez az a kereszteződés, ahol annak a fának a törzse körül fél kilónyi fenyőtinórút találtam tavalyelőtt egy helyben! Amihez élmény kötődik, hamarabb és pontosabban, tartósabban megragad fejünkben.

Tehát az utak. Különösen a jelölt utak. A turista tízparancsolat egyik fontos pontja, hogy jelölt útról pedig le ne térj! A gombázó ember is turista azért egy kicsit. Legalább annyira, hogy a fontosabb turistajelzéseket felismeri: honnan hová. Erre érdemes előre rákészülni. Ennek egyik módja a tájegység térképének alapos tanulmányozása, még otthon, kényelmes körülmények között. Egy tájegységi turistatérkép ára 2004.-ben kerek 800 Ft volt.

Következő lépésként végig lehet járni a jelölt útvonalak érintett részeit, csak úgy gyakorlásképpen, hogy ráérezzünk a jelölések követésének módjára. Találkoztunk már olyan házaspárral a Gulicska tetőn, akik a jelzésekben vakon bízva indultak neki a számukra teljesen ismeretlen Bükknek, aztán észre sem vették, hol tértek le az üdvözítő színkombinációról. Ráadásul az invitálásunkat sem fogadták el, miszerint tartsanak velünk, a kocsijuktól három buszmegállónyira fogunk a városba érni, mintegy másfél óra múlva. Tipikus példája a túlzott önbizalomnak, aminek az erdőben nem sok helye van. Remélhetőleg azóta visszataláltak.

Kezdő erdőjáróknak tudom ajánlani a tanösvények végigjárását. Tanulni nem szégyen, még a tapasztaltabbak is mindig hozzájutnak ily módon új ismeretekhez. Gyakran gombázni is ezeken a tanösvényeken indulunk el - az már más kérdés, hogy adott ponton letérünk róla.

Az erdőben tartózkodást én csak akkor élvezem, ha minden pillanatban biztonságban érzem magam. Ennek egyik fontos része, hogy mindig tudnom kell, hol vagyok. Honnan jöttem és hová tartok? Ezért következetesen alkalmazom a „hátranézés" módszerét - ha rájövök, hogy nem jó irányba tartok, visszafordulva hamarosan megtalálom az utolsó „hátranézési pontot", és minden a helyére került. Másik iránytűm a nap járása, harmadik a domborzati viszonyok. Rövid távon, az útról gombázás céljából letérve, a legbiztosabb útmutató, hogy ha lefelé jöttem, akkor visszafelé fölfelé kell, ha attól a fától indultam, akkor annak a közelében tudom mi található stb. Mondtam, hogy nem lesz szakszerű - de egyszerű!

Azért a legjobb, ha nem vagyunk egyedül. Két fej okosabb, mint egy - különösen, ha az egyik már ismerősebb is az adott vidéken. Ilyen esetben viszont mindig be kell tartani egy másik aranyszabályt: egymástól halló- és látótávolságban maradjunk! Különben már kettőnk, hármunk miatt főhet a fejünk. Társunk hollétéről időnként bizonyosodjunk meg, de lehetőleg mindig vegyük figyelembe: a csend előcsalja az erdő hangjait. Nem kell feltétlenül kiabálni, sokszor elég megállni és belehallgatni a csendbe. Társunk motozása, helyváltoztatása ilyenkor jobban hallható és ennek alapján a látótávolság újbóli megtalálása már könnyű.

Szóljunk azért arról is, ha valahogy mégis eltévednénk. Előfordult már tapasztalt gombásszal is, hogy a Csanyik helyett Tardonán kötött ki, csupán mert felületesen tájékozódott egy kereszteződésben, aztán majd csak lesz valahogy alapon folytatta útját a már felismerten rossz irányban. Fontos, hogy amint észleljük, hogy nem tudjuk, hol vagyunk, ne essünk pánikba! Meg kell állni, átgondolni az utolsó útszakaszt, megnézni a domborzati viszonyokat, a nap helyzetét. Legtöbbször rájövünk, merről jöttünk, és visszafelé haladva hamarosan újra ismert helyre jutunk.

Ha nem vagyunk biztosak a dolgunkban, ne hagyjuk el a helyünket! Kiáltsunk segítségért! Ha társakkal voltunk, hamarosan keresni fognak, és legbiztosabban így találnak ránk. Mindenki úgy gondolkozik ilyen helyzetben, hogy hol is láttam, hallottam utoljára? Arrafelé fogják kezdeni a keresést és a hang megadja majd a pontos helyet is.

Ha egyedül vagyunk, figyeljük az erdő hangjait. Magyarország legtöbb erdejében kis túlzással több a turista, a lakott pihenőház, erdei munkát végző ember, mint a gomba. Ha meghalljuk valakinek a mozgását, beszédét, ő is meg fogja hallani a mi segélykérő hangunkat.

Ha hosszabb idő után sem jártunk sikerrel, induljunk el a legjobbnak tartott irányba és haladjunk egyre nagyobb sugarú körökben. Halkan jegyzem meg, hogy gyakorlatilag mindegy, milyen irányban indultunk el. Az erdők olyan sűrűn be vannak szőve ösvényekkel, utakkal, hogy valamelyikre egészen biztosan hamarosan rálelünk. Ha az ösvényt egy jártabbnak látszó út keresztezi, azon menjünk tovább, azt újra egy szélesebb út fogja keresztezni - így eljutunk az emberek által gyakrabban használt út valamelyikére. Ettől kezdve már csak idő kérdése, mikor találkozunk valakivel, aki kihúz a bajból, vagy éppen kijutva az erdőből lakott helyet találunk.

Azért ezek a tanácsok leginkább nappal működnek. Késő délután inkább ne induljunk ismeretlen, távoli terepre.

Talán itt le kellett volna írni azokat az erdei jelenségeket, ami alapján ilyen helyzetben állítólag tájékozódni lehet. A fák északi oldalán több és dúsabb a moha, mint a délin. A kivágott fa tönkjén az évgyűrűk távolabb vannak egymástól a déli oldalon, mint az északin. És így tovább. Ezek egy része biztosan igaz, és a ritkán lakott nagy erdőségekben talán hasznát is lehetne venni. Én a magam részéről sűrűn lakott kis hazánkban jobban bízom az emberi kommunikációban.

Befejezésül el szeretném mesélni legutóbbi mobiltelefonos kalandomat. Feleségemmel jól ismert helyen gombáztunk, majd hazatérve tettem volna el a telefont - de nem volt az övemen. Gyorsan felhívattam a számom a feleségem mobiljáról. Kicsengett, de nem vette fel senki. Ebből két dolgot biztosra vettünk: be van kapcsolva, és nem forgalmas helyen hever. Aznap már nem volt lehetőségünk keresésére menni. Közben eleredt a meglehetősen hideg és bőséges eső és esett egész éjszaka egészen másnap délig. Akkor újra felhívattam magamat. A telefon újra kicsengett, de most sem vette fel senki. Átgondoltuk, hogy merre jártunk, mit csináltunk, hol eshetett le az egyébként máskor megfelelőnek tűnő rögzítésű készülék? Arra jutottunk, hogy az egyik erdei útnak még az elején volt egy kidőlt öreg fa közvetlen az ösvény mentén, több méter hosszan benőve petrezselyemgombával. Ott elég sokat hasaltam az avaron, hogy minél több és szebb fotót készítsek. Persze ki gondolt akkor a telefonra?

Nekivágtunk a hegynek, meg is találtuk elsőre az adott fát (mert ugye az élmények ereje!), de a telefont nem leltük. Na akkor csöngessük meg mégegyszer! Majd hanyatt estem ijedtemben - a csöngés egy méterre a lábamtól hasított az erdő csendjébe. A telefon túlélte a hosszú esőzést, még csak be sem szennyeződött, csak egy kicsit lemerülőben volt.

Hogy mi ebből a tanulság? Leginkább semmi. Hacsak az nem, hogy egy telefont nyertünk azáltal, hogy pontosan tudtuk, mikor merre jártunk, mit csináltunk.