MIGE
2017. december 18.
Auguszta

Egy tekercs film - avagy Tavaszi virágtúra 2005.04.06.

Szűcs Béla írása

Fényképezőgépet venni nem egyszerű dolog. Már második éve keresem azt a digitális gépet, amivel végre ki tudnám váltani a filmes fotózás egyre terhesebb költségeit. Persze egy ilyen gép sem olcsó dolog, meg nem is értek igazán a választékhoz, és ha egyszer megvettem, nincs többé másik! Szóval tájékozódni kell, kikérni az ismerős szakemberek véleményét stb. Tavasz felé már magam is megelégeltem a saját okoskodásom. Nincs tovább: nem veszek több filmet, most már majd csak az új digitális géppel fotózok! Punktum!

Nem is vettem. De közben elolvadt a hó, kinyíltak a tavaszi csillagvirágok, hóvirágok, leánykökörcsinek - és még mindig nincs meg az új gép. Kiválasztottam én már többet is, de mindig kiderült valamilyen hiányosság. Torzít egy kicsit, a másik nem jól makróz, a harmadik gyártmányt nagyon nem ajánlja a szakember, a negyediken nem lehet az egyik paramétert állítani a másiktól - megette a fene az egészet. De filmet akkor sem veszek!

Közben Kóta Lajos barátom és erdőjáró patrónusom egyre hozza a híreket: a farkasboroszlán Fehérkőlápa felé már kivirágzott. Olyan bokrokat talált belőle a tarvágáson, hogy nagyobbak minden eddig ismertnél! Mikor megyünk? Elmondom a szituációt, magyarázkodom. Csak egy kicsit várjon még!

Megint jön a híradás: a farkasboroszlán már néhol el is virított. Menni kellene! Igazad van, de én filmet többet nem veszek! Csak még pár napot várj!

Egyszer csak beállít Lajos, hogy nézd már, mit talált Marika a hűtőben! És elővesz egy doboz filmet. Csak nézek. Ajándék. Keservesen érzem magam. Forgatom a dobozt, miféle gyártmány ez egyáltalán? Nem ilyet szoktam használni. Mindegy, ez van. Huszonnégy kockányi lehetőség. De most már tényleg nincs több mentség, holnapután megyünk! Égek, mint a rongy.

Másnap kedd, megyek a Csanyikba. A fényképezőgép persze velem van. És persze benézek csak úgy kíváncsiságból a hegyi kökörcsines nyíladékba. Tavaly rossz idők jártak rájuk, ráadásul idén télen kiirtották az elektromos vezetékek alól a bokrokat, sarjerdőt, mindent. Hogy fog ez hatni féltett ritkaságaimra? Nos, a hegyi kökörcsinek köszönik szépen, egyenlőre jól vannak! De még milyen jól! Észre sem veszem, elkattogtattam a film bő felét a kecsesen bókoló feketés lila virágokra. Állj meg vándor! Gondoljunk a holnapra is. Azzal vígasztalom magam, hogy tíz kocka csak elég lesz a boroszlánokra, még ha valami más is adódik, akkor is.

Április hatodika, szerda reggel. Öten is összegyűltünk: Lajos, két nőrokona, Pásztorné Gabika meg én. Kibuszozunk a Berekaljáig, aztán nekivágunk a Kék Madár Túra ösvényén a hegyoldalnak. Istentelen meredek rész, de Lajos biztat, hogy csak két kilométerig lesz ilyen, aztán már végig egyenes, meg lejtős. Fújtatunk, de az erdő csak erdő - már alakul a hangulat. Különösen mikor megtudjuk, hogy télen a muflonok is behúzódnak idáig. Szeretik az ilyen lépcsősen szabdalt kopár sziklás részeket. Nekik legyen mondva! De azért a gondolatok már ösvényt találnak maguknak a muflonok témakörében.

Kiérünk a Fehérkőlápa felé vezető útra. Innen már ismerős vagyok, az út is lankásabban emelkedik. A nap ragyogva süt, de túl meleg még nincs, ideális idő. Egyre-másra tűnnek fel az utat szegélyező partfalban a tüdőfüvek. Lajos megint elmagyarázza, melyik a bársonyos levelű, melyik a pettyegetett. Merthogy az erdőben a pettyegetetten sincs egyetlen foltocska sem. Bezzeg otthon a kertben mintha mésszel lenne befröcskölve. Itt a termőhelyről, alaki sajátosságokról lehet csak megkülönböztetni. Egyszer biztos megtanulom, nem vagyok én olyan böszme gyerek! Addig is a két legszebb virágcsokrút lefotózom. Nem lehet ellenállni a színeváltás iskolapéldáinak.

Az asszonyok kiáltanak a kanyar mögül: milyen szépek! Mekkora bokor tényleg az ott! No helyben vagyunk, ezek a farkasboroszlánok lesznek. Úgy is van. Lelkesen mászok fel a több éves tarvágás hajtásai között a legszebbnek vélt és leginkább fotózhatónak talált bokorhoz. Lajos leszúrja mellé a faragott fejű botját, legyen az is a képen. Most már biztos vagyok benne, hogy egyszer leírom, mi is ez a lelkesedés a botjaink körül. Az lesz a címe, hogy „Botok bűvöletében". Elmondom az asszonyoknak is. Tetszik nekik, nevetünk.

A boroszlán bizony már erősen kinyílt állapotban van. Vesszőin az illatos virágok már inkább rózsaszínűek, mint sötét bordók. De hát attól még szép az! Persze jó hátteret nem tudunk találni, hát próbálkozok közelebbről, távolabbról. Erre is rámegy három kocka. Az egyik asszony elmeséli, hogy gyermekkorában a farkasboroszlán szinte minden kertben is virágzott a környező falvakban. Locsolkodáskor minden legény kapott a tojás mellé egy szál boroszlánt is.

Megyünk tovább. A tetőn az útelágazás időtlenül öreg bükk óriásai alatt elfordulunk a Gulicska tető felé. Pár lépés után a fiatalabb erdőben a földből szerte kiálló kőkoloncok között virágözön fogad. Itt még nem nyílt el a tavaszi csillagvirág, még az út közepén is van belőle. De sokan kikerülték már az idén őket! Erdőjáró ember inkább letér az útról, de virágra nem lép. Lefotózom őket is.

A fák, kövek között az odvas keltike színeinek kavalkádja keveredik a csillagvirág kékjével, a galambvirág kecses fehérségével. Lefotózok még egy fehér-, majd az egyensúly kedvéért egy tüdőszínű odvas keltikét. Micsoda illata van a fehérnek! Miért nincs a másik színűnek? Ki tudja. Szétszóródunk, leülünk egy-egy kőre. Nem annyira a fáradtság okán, mint inkább az élvezet kedvéért. Hogy lehetne ezt a lélekmelegítő szépséget itt körülöttünk megörökíteni? Tapasztalatból tudom, hogy az ilyen virágmezők a fotón semmit nem mutatnak, nem is nagyon látszanak az avar között. De egy kockát kísérletképpen csak megér! Megkérem Gabikát, fotózzon le az egyik fa előtt ülve, előttem két nagyobb kőlap között a keltikék tömegével. Rólam úgysincs soha felvétel, merthogy én állok a gép túlsó oldalán. Lelkendezésünk hallatán Lajos csak somolyog az orra alatt.

Kiérünk a Gulicska tetőre. Megkeressük azt a néhány szál leánykökörcsint, ami itt nőtt. Lajos elégedetlen velük: ezek már elnyíltak, egészen világos kékek. Ő úgy szereti, amikor még friss nyíláskor, sötét lilás kék a színük. Nem akarok akadékoskodni, hogy az idén a Földváron annak a kökörcsin tengernek a jó része világos kék volt bizony már kinyíláskor is. Majd jövőre megnézzük megint. Megmutatom még az asszonyoknak, hová akartam lemászni múlt ősszel a sziklafalon, hogy kedvező szögben fotózhassak le egy sárga hagyma csomót. Megerősítik, hogy igaza volt Lajosnak, hogy nem engedett le. Finom hölgyek, nem mondják ki, hogy nem vagyok normális! Ennek örömére készítek róluk emlékül egy csoportképet.

Elindulunk lefelé a hegyoldalban, irány a papírgyár. Aztán csak nézünk, ámuldozunk, szaglálódunk, andalgunk lefelé. Szavunk nem nagyon van arra, amit látunk. Hát ezért somolygott Lajos, aki persze már többször volt erre az idén is! Máshol már egy heténél régebben elnyílott a hóvirág - itt még tenger van belőle. És közötte a csillagvirágok, meg minden más virág vegyesen, ami fajtát eddig csak láttunk. Nem lehet leírni, ezt látni, szagolni kell. Egy egész hegyoldal!

Ellövöm még az utolsó kockát a filmről, Gabika nagy nehezen vállalja a téma-kiegészítő szerepét. Aztán már nem is bánom, hogy üres a gépem. Ezt visszaadni nem lehet. A Gulicskahegy ezennel felkerül az évente kötelezően látogatandó helyek egyre bővülő listájára. Érzem, így vannak ezzel a többiek is, bár senki nem beszél. Igen hallgatagok lettünk egyszerre valamennyien.

Hogy volt tovább? Nem érdekes. De hazajövet első dolgom volt venni egy tekercs filmet.

Nemzeti Együttműködési Alap