MIGE
2017. december 18.
Auguszta

A KÖZÖNSÉGES BORÓKA (Juniperus Communis L.)

(Várfalvi József írása)

(Fotó: Szűcs Béla)

 

Botanikai jellemzés

 

Nevezéktana:

A ciprusfélék családjába tartozó boróka (Juniperus) nemzetségének mintegy 55 faja ismert, melyek főleg az északi féltekét népesítik be, de néhány képviselőjük az egyenlítőn is túljutott. A fajok mintegy negyede hármas örvökben álló tűlevelet visel (tűborókák), míg háromnegyedük hajtását keresztben átellenesen álló pikkelylevelek borítják (pikkelyborókák). Utóbbiak evolúciósan fiatalabbnak bizonyulnak, amit többek között az is bizonyít, hogy csiranövényeik mindig tűlevelesek. Az idősebb egyedek hajtásain tűleveles részek (juvenalis = fiatalkori hajtások) is előfordulhatnak.

A Juniperus tudományos nemzetségnevet Linné adta a boróka római neve (iuniperus) alapján. Etimológiai magyarázatok szerint ez a iuveni - paros szóösszetételre vezethető vissza, ami túl hamar születőt, abortálót jelent. Egyes borókafajoknak (pl. az erősen mérgező nehézszagú borókáknak) valóban van ilyen hatása, így a név nem tűnik alaptalannak. Más vélekedések szerint neve a kelta jenprusra vezethető vissza, ami szúrósat jelent, s tűire utal. A communis fajnév pedig közönségest, gyakorit jelent. Ezt szintén Linné adta 1753-ban, s a közönséges boróka általános elterjedtségét érzékelteti. Francia (genievre), olasz (ginepro), holland (genever) és még egy sor európai országbeli nevének rövidítése a gin , a tobozbogyójából készült népszerű ital.

 


Boróka1


Alaktana:

A közönséges boróka életformáját nehéz egy kategóriával megadni. Alacsony záródású erdőkben fa alakú, ágtalan törzsrésszel rendelkező egyedei is fölfedezhetők, melyek idős korban a 10-15 m magasságot is elérhetik. Ezek a matuzsálemi korú egyedek 30-40 cm átmérőig is vastagodhatnak, s ágtiszta törzsrészükön jól megfigyelhető, hogy az ormós és gyakran csavarodott. Itt tűnik szem elé a szürkésbarna, szalagosan leváló, rostos kéreg is.

A tipikusan fa termetű borókák ma már ritkák, inkább csak cserjésedő alakokkal, 3-5 m magasra növő egyedekkel lehet találkozni. Ezek törzse a földfelszín közelében rendszerint több ágra oszlik, melyek fölfelé törnek. A többé-kevésbé függőleges ágrendszer a hajtásokkal több részkoronát és így egészében véve tagolt koronát hoz létre. Ezt a tagolt felépítést különösen hónyomást szenvedett egyedeknél lehet jól megfigyelni, ahol a korona megnyílik, s a vázágrendszer láthatóvá válik.

E jellemző, oszlopos alak mellett, melyek miatt a közönséges borókát észak ciprusának is nevezik, széles koronájú, sőt leterülő ágrendszerű egyedei is előfordulnak. Egyes megfigyelések szerint e kétlaki faj nőivarú egyedei inkább széles, elterülő koronájúak, míg a hímivarúak koronája fölfelé törekvő, gyakran oszlopos. Jellemzője a fajnak az is, hogy kisebb ágai - melyek nem lesznek tagjai a vázágrendszernek - csak 3-5 évig élnek, s utána leesnek.

Vegetatív és generatív bélyegeinek felépítésére a hármas szám a jellemző. Hajtásai háromélűek, melyeken az 1,3-2 cm hosszú tűk váltakozó állású örvökben hármasával találhatóak. Hegyes és szúrós tűi elfordultak, szűk nyílású légzőnyílás-pásztályuk a felső oldalon fut végig. Tűik rendszerint 3-4 évig élnek, utána lehullnak. A hímivarú egyedeken a rövid, hengeres, sárgás színű porzós virágok az előző évi hajtások levélhónaljában foglalnak helyet. Több, hármas örvökben álló porzólevélből épülnek fel, melyeken 3-3 pollenzsák található. A nőivarú egyedeken a kicsi, nem feltűnő színű ivarszervek az ezévi hajtások levélhónaljában fejlődnek. Szintén örvös felépítésűek, örvönként három váltakozó pikkelylevélből állnak. A legfelső pikkelylevél-hármas egy-egy magkezdeményt visel, melyek cseppet választanak ki a pollenszemek hatékony felfogására. Beporzás után a három felső pikkelylevél elhúsosodik, összenő, s belőle hamvas felületű, feketéskék tobozbogyó fejlődik.

A közönséges boróka tobozbogyója két évig érik. Érdekes módon a megtermékenyítés csak a második év tavaszán megy végbe. Mivel minden évben virágzik és terem, ezért elsőéves zöld és kemény, illetve másodéves színesedő és megpuhuló tobozbogyót egyaránt lehet a nőivarú egyedeken látni. A tobozbogyóban három kemény héjú magot találunk. A húsos rész csirázásgátló anyagokat tartalmaz. Érdekesség az is, hogy a fenyőfélékkel ellentétben a borókák csiracsemetéjének csak két sziklevele van. A száz év fölötti közönséges borókák már matuzsálemnek számítanak, egyes források szerint azonban 500 évig is elélnek. Más - valószínűleg túlzó - állítások szerint 2000 éves példányai is lehetnek.

 


Boróka2


Elterjedése:

Elterjedési területével e faj a legek birodalmát ostromolja, mivel a legnagyobb elterjedésű nyitvatermő faj, sőt a fa- és cserjefajok közül is neki van a legnagyobb areája. Elterjedési területe Észak-Amerikára, Európára, Észak-Afrikára és Ázsia északi felére terjed ki. Az északi félteke hideg- és mérsékelt övében mindenütt jelen van. Mivel a sarkvidéktől a sivatagok széléig, a tengerpartoktól a magashegységekig egyaránt megtalálható, érthető, hogy hő-, víz-, tápanyag- és talajkémhatás igénye széles skálán mozog. Kimondottan fényigényes faj. Tág tűrőképességét vertikális megjelenése is mutatja. Európa legmagasabbra kapaszkodó fás növényét tisztelhetjük benne. A Kárpát-medencében a Déli-Kárpátok Retyezát hegységében találjuk a legmagasabban, itt 2296 méterig hatol fel. A faj legmagasabb előfordulása Európában 3570 méter (Wallis, Svájc), az Egyesült Államokban 3955 méter (Wyoming).

 

Előfordulása:

Magyarországi előfordulásának tanulmányozásakor legszembetűnőbb, hogy a Tiszántúlról teljes mértékben hiányzik, az ország többi részében viszont - a szikes és vízállásos területek kivételével - gyakorinak, általánosnak mondható. Egyes területek (pl. a Duna-Tisza köze, nógrádi kopárok, Dél-Somogy) tájkarakterének egyik meghatározó eleme. Gyakoriságát részben a korábbi erdőirtásoknak, legeltetéseknek, alomszedésnek és más erdőkiélésnek köszönheti.

A talajból származó többletvizet nem igényli. Ennek ellenére elviseli a felszín közelében található talajvizet, így megtalálhatjuk a változó vízellátottságú termőhelyeinken is. Az ártéri termőhelyeket kerüli. Nem igényes a talajokkal szemben sem. Általában a váz- és kőzethatású talajokon, valamint az erősen leromlott, erodált felszíneken találkozhatunk vele. Leggyakrabban laza talajú homokvidékek lakója. A német, a lengyel és az orosz homokos síkságokon nagy területen fordul elő az erdeifenyő, a nyír, valamint a tengerparti tölgy-, gyertyán-, nyír állományokban.

Ezen területek jellegzetes homokján podzol talajok alakultak ki. A durva homokszemcsék között létrejött makropórusokon keresztül a csapadékvíz gyorsan lefelé szivárog. A keletkezett erősen savanyú humuszvegyületek vízoldhatók, erősen savas karakterűek, oxidáló hatásúak. Ennek következtében a kis mennyiségben jelenlevő agyagásványok elmozdulása mellett, azok intenzív szétesése (podzolosodása) is végbemegy. A savanyú nyerstőzeg feltalaj alatt egy fakó színű, erősen savanyú, kolloidokban és tápanyagban igen szegény, gyenge víztartó képességű ún. podzol-szint jön létre. Ilyen feltételek mellett igényesebb fafajok már nem találják meg életfeltételeiket, ezért ezeken a területeken hódíthat a boróka.

Ezekben a podzol talajokban rendkívül alacsony a kémhatás. A vizes pH-értékei a nyerstőzegben 3,7-4, míg az ásványi talajban 3,7-4,8 közöttiek. Az organikus feltalaj sóoldatban (CaCl2) mért pH-értékei pedig már 3 alattiak. A hazai előfordulások közül az egyik legtipikusabbak a meszes homoktalajokon álló borókások, melyek egy része a Duna-Tisza közi nyílt homokpuszta gyepeken található. A bugaci ősborókásra, mint a boróka tipikus előfordulási termőhelyére a többletvíz hatástól független hidrológiai adottság jellemző, igen sekély termőréteggel és karbonátos futóhomok talajtípussal. A jobb termőképességű, humuszos homoktalajokról, ahol a humuszos szint vastagsága meghaladja a 10 cm-t, illetve a humusztartalom a 0,5 %-ot, a boróka folyamatosan kiszorul. A többi fafaj térhódítása miatt a boróka már csak elvétve fordul elő.

Közönséges borókával nem csak a Duna-Tisza közi meszes homokon találkozhatunk, hanem a fenyőfői és a Barcs környéki homoki termőhelyeken, illetve az itt található állományok szegélyében. Ez azt mutatja, hogy hazánkban nem csak a meszes, hanem a savanyú homoktalajokon is megjelenik. A Nyírség homokterületein már nem találkozhatunk vele, mivel a Tisza vonalát nemigen lépi át. A boróka másik tipikus előfordulása hazánk észak-nyugati részéhez, a Kemenesalján és a Kemenesháton található kavicsos váztalajokhoz és cser talajokhoz kötődik. E típusra - melyet 2001-től vezettek be önálló talajtípusként a hazai erdészeti termőhely osztályozásba - jellemző az igen sekély termőréteg (gyakran 10-20 cm). Ez egy erősen cementált, savanyú kémhatású, folyami eredetű kavicsos üledék felett található.

A termőréteg lehet homok, vagy homokos vályog fizikai féleségű is, de igen sekély volta miatt a növények számára elegendő vizet, illetve tápanyagot nem képes szolgáltatni. A cementálódott kavicsréteg a vizet nehezen engedi át, ennek eredménye a szélsőséges vízgazdálkodás. Tavasszal a talaj túl nedves, a nyári csapadékmentes időszakban pedig túlságosan száraz. Az erősen savanyú, porossá váló talajfelszín, a sekély termőréteg és a szélsőséges vízgazdálkodás csak azon fafajok megjelenését eredményezi, amelyek tág tűrőképességgel rendelkeznek, mint a boróka is.

A homok és cseri talajokon kívül megtalálható a boróka a hegyvidék mészkövén és dolomitján kialakuló, 10 cm-es humuszos feltalajt meg nem haladó köves, sziklás váztalajain és a kissé mélyebb, 10-20 cm-es humuszos feltalajjal rendelkező rendzinákon is. Domb és hegyvidéki területeken, zárt erdők övében, tízezer hektárszámra találhatunk olyan degradált termőhelyeket (pl. a Hevesi dombvidék, Borsodi dombvidék, Bakonyalja stb.), ahol az évszázados erdőirtások hatására az évezredeken keresztül kialakult erdőtalajok gyakran az alapkőzetig erodálódtak a szántás és más mezőgazdasági tevékenység hatására. Így jöttek létre a földes váztalajok, vagy földes kopárok karbonátos, illetve nem karbonátos altípussal. Az erózió hatására fokozatosan csökkent a termőréteg vastagsága és ennek következtében a termőképesség. Ez azt eredményezte, hogy gyakran termőtalaj nélküli, 20-50 % szénsavas meszet tartalmazó alapkőzet (márga, iszap, agyag, egyéb tengeri üledék stb.) került a felszínre, megnehezítve vagy lehetetlenné téve az egykori erdők ismételt térhódítását. A mezőgazdasági művelés állami támogatásának megvonásával ezeket a gyenge termőképességű, erősen erodált szántókat kezdetben legelőként kezelték, majd az állatállomány jelentős csökkenésével parlagon hagyták őket. Ezeken a földes váztalajokon azután megint csak a boróka az első fafajok egyike, amely a cserjékkel, mint pl. a galagonya, a vadrózsa vagy a kökény, birtokba veszi a területet. A földes váztalajok lassú szukcessziója eredményezi majd a kedvezőbb termőhelyi adottságok kialakulását, ez azonban évezredekig is eltarthat.

A talajok közül tehát csak a szikesek azok, amelyeket a boróka elkerül. A könnyen oldható magas sótartalmat (0,1 %-nál magasabb összes só %) már nem képes elviselni. A közönséges boróka tehát igen jól alkalmazkodott az igen gyenge termőképességű talajokhoz. Mélyre hatoló gyökérrendszere lehetővé teszi a talajok víz- és tápanyag készletének minél teljesebb kihasználását. Erős gyökérzetével a sziklás vagy a kötött talajokon is boldogul.

Bármely termőhelyén vizsgáljuk a borókát, megállapíthatjuk, hogy elsősorban akkor találkozhatunk vele, ha a termőhelyi szélsőségek a magasabbra nőni képes fák záródását nem teszik lehetővé, így a boróka elegendő fényhez jut. Gyakran a legeltetés miatt a természetes növénytakaró nagy része visszaszorul, ami a boróka elterjedését segíti elő. A boróka tűlombozatát nem kedveli a vad, így a legeltetés, illetve a legelés kevésbé károsítja. Másrészt az állatok legelés közben betapossák a magokat a talajba, ami kedvez a boróka szaporodásának.

A közönséges boróka igen széles ökológiai spektruma (az erősen savanyú talajtól a nagy mésztartalmú talajig, a laza homoktól a kötött agyagig, vagy a tömör kőzetig, a szinte humusz nélküli feltalajig, a szélsőséges víz- és tápanyag gazdálkodáson át) lehetővé teszi széles körű elterjedését. Elsősorban futóhomokon, földes kopárokon, csonka erdőtalajokon, kavicsos és köves-sziklás víztalajokon találjuk, ahol elsődleges szerepe a szukcesszió kezdeti fázisára esik. A borókának igen nagy jelentősége van a talaj-, és a feljövő állomány védelme szempontjából is. Erős gyökérzetével és a nyers talajfelszín felélésével csökkenti a deflációs és vízeróziós károkat is. Tűlevelével növeli a talaj szervesanyag tartalmát és ezzel, ha kis mértékben is, de javítja a víz- és levegőgazdálkodást. Ezzel előkészíti a helyet az igényesebb tű- és lomblevelű növények megjelenéséhez.

 

Erdőművelési tulajdonságok:

A közönséges boróka kétlaki növény, azaz a női ivarleveleket tartalmazó termős, és a hím ivarleveleket tartalmazó porzós virágok más-más egyeden találhatók. A termőhelyi feltételek jelentősen befolyásolhatják a hím- és nőivarú egyedek arányát. Külföldi vizsgálatok szerint a száraz termőhelyeken jelentős arányban inkább a hímivarú egyedek találhatóak. Mindez azért lehetséges - vélik a kutatók -, mert a száraz termőhelyeken a nőivarú egyedek sokáig sterilek, így a nemük nem, vagy csak nehezen állapítható meg. A németországi Lüneburge Heide-n a kutatók megállapítása szerint a 100 év körüli példányok igen bőséges virágzást mutatnak, és ezzel szoros kapcsolatban a termésmennyiség is jelentős.

A szukcesszió kezdeti szakaszában a hímivarú egyedek jelennek meg 1:0,6 arányban, később viszont a nőivarú egyedek dominanciája figyelhető meg. A virágok már ősszel, a rövid oldalhajtásokon feltűnnek, azonban a tengerszint fölötti magasságtól és az időjárástól függő virágzás csak április vége és június eleje között következik be.

A közönséges borókának mind a fatestében (0,1 %), mind a tűlevelében (1 %), mind pedig a termésében (0,5-2,5%) található illóolaj. Ezen kívül a termés még mintegy 30% cukrot is tartalmaz.

A termés az első évben zöld és ízetlen, de a második évben húsossá, viaszos fényű kékesfeketévé válik. Átmérője 4-9 mm. A közönséges boróka termését főleg a madarak (feketerigó, örvös rigó, léprigó, fenyőrigó) terjesztik. A magasabb hegységekben a havasi varjú, nyírfajd, hófajd is jelentős szerepet játszik a termés terjesztésében. Magja háromszögek határolta kicsiny gúla alakú, barna, szárny nélküli. Rendszerint három darab található egy-egy termésben. Ezermagtömege: 8-17 gramm.

Magyar vizsgálatok alapján a közönséges boróka gyökérzetének nagy része (70%) homokos talajon a felső szint 10-15 cm-es részében található. Az is megállapításra került, hogy a gyökérzet aszimmetrikus helyzetű, és a legnagyobb kiterjedés meghaladta a 10 métert. Több vizsgálat is arra a következtetésre jutott, hogy a közönséges boróka egyedek gyökérzete egymásba fonódik, de nem nő össze. A közönséges borókánál mikorrhizás kapcsolatok is megfigyelhetők, melyek közül domináns az endomikorrhiza, de fakultatív ektomikorrhiza is előfordul.

Növekedése nagyon lassú, tíz éves példányai is csak a 300-100 cm-es magasságot érik el. A közönséges boróka természetes felújulása alacsony borítottságú termőhelyeken várható. Ezt azonban jelentősen csökkenti a maghéjban és a magban lévő endogén csirázásgátlók jelenléte, valamint számos esetben a csiracsemeték kiszáradása, károsítók, kórokozók jelenléte. Mind magvetéssel, mind dugványozással jól szaporítható. A magvakat a terméshústól minél előbb meg kell tisztítani. Ehhez célszerű a magvak 1-2 napos áztatása.

A boróka már a középkorban is jelentős szerepet játszott a gyógyászatban (gyomorpanaszok kezelése, vértisztítás). Manapság a homeopátiás gyógykészítmények (reuma, gyomor- és bélpanaszok, asztma, bronchitis) egyik fontos összetevője. A faj hagyományos értelemben vett erdőgazdasági jelentősége minimális. Igen jól tűri azonban a városi klímát, valamint kiváló táplálkozási és költőhely a madarak számára, ezért számos európai és tengeren túli városban alkalmazzák parkok, temetők, szélesebb utcák fásításához, roncsolt területek biológiai rekultivációjához.

 


Boróka3


Erdővédelmi vonatkozások

 

Kórokozói:

A közönséges boróka az éghajlati tényezőkkel szemben tág tűrőképességű, széles elterjedésű faj. Európa, Ázsia és Észak-Amerika mérsékelt övi zónájában, a mediterrán és félsivatagos területektől a magashegységi és boreális erdőhatárig egyaránt előfordul. Kórokozóinak nagy része a faj egész elterjedési területén megtalálható, de vannak olyanok is, amelyek szélsőséges viszonyok között lépnek fel. Az alábbiakban az Európában gyakrabban előforduló kórokozókat, az azonosításukhoz szükséges legfontosabb jellemzőket, az okozott betegségek tüneteit vesszük számba, a megbetegített szervek szerint csoportosítva.

 

Tűk, hajtások kórokozói:

A közönséges boróka tűleveleinek, hajtásainak betegségét, elhalását részben a borókák speciális kórokozói, részben egyéb ciprus- és fenyőféléken is előforduló polifág kórokozók idézik elő. Ezek a tömlős- és konidiumos gombákhoz tartoznak.

 

Tömlősgombák:

A Lophodermium juniperium inkább gyengültségi jellegű kórokozó, a borókák idősebb tűin jelenik meg. A Didymascella tetraspora a borókák élő tűin okoz kerekded sárga foltokat. A Herpotrichia juniperi Észak-Európában és a magashegyvidékeken fordul elő. A cserjék tél folyamán hosszú ideig hótakaró alatt álló részeit támadja meg. A sötétbarna micéliummal összeszőtt tűk és hajtások elhalnak, hóolvadáskor csomókban hullnak le az ágakról.

 

Konidiumos gombák:

A Phomopsis juniperivora különböző ciprusféléken (Chamaecyparis, Cupressus, Juniperus, Thuja) fordul elő. Egyes kultúrváltozatokon jelentős hajtáspusztulást okoz. Faiskolákban különösen a Juniperus virgineana-t támadja (borókavész). Az elhalás a fiatalabb, még nem teljesen fásodott ágakra is ráterjed. A megtámadott részeken az epidermisz illetve periderma alól lencse alakú, sötét színű, 0,2 mm körüli piknidiumok törnek elő. A Seimatosporium foliicola a borókák tűin él, elsősorban száraz, meleg vidékeken fordul elő. A Stigmina glomerulosa sötét színű, pontszerű sporodochiumai a borókák pusztuló levelein, hajtásain jelennek meg. A Sclerophoma pythiophila a fenyő- és ciprusfélék polifág, gyengültségi jellegű kórokozója. A Pestalotiopsis funerea hasonlóan az előző fajhoz, gyengültségi jellegű kórokozó, különböző ciprusféléken gyakori.

 

Vesszők, ágak kórokozói:

A borókák ágain a Gymnosporangium nemzetséghez tartozó rozsdagombák, továbbá konidiumos- és tömlősgombák okoznak megbetegedést.

 

Rozsdagombák:

A borókán a Gymnosporangium fajok teleutó alakja él. Az uredo alakjuk hiányzik, a spermogóniumok és az ecidiumok almatermésűek levelein fejlődnek. Azokat a fajokat említjük meg, amelyeknek teleutoszóruszai a közönséges borókán (vagy azon is) nőnek. A Gymnosporangium clavariiforme jellemzője, hogy az ágakon orsószerű megvastagodás keletkezik, majd 3-10 mm hosszú narancssárga, kocsonyás állományú, hengeres-kúpos teleutoszóruszok törnek elő. A felette levő ágrész elhal. Mellékgazdák a fanyarka (Amelanchier) és a galagonyák (Crataegus) fajok.

A Gymnosporangium cornutum teleutoszóruszai a tűkön, hajtásokon és ágakon jelennek meg gesztenyebarna, lapos vánkos vagy kagylószerű, 1-3 mm átmérőjű, kocsonyás képződmények formájában. Mellékgazda a madárberkenye (Sorbus aucuparia). A Gymnosporangium tremelloides esetén a teleutoszóruszok 2 x 0,5 cm nagyságú, kezdetben barna, vánkosszerű, majd narancsszínű, kocsonyás tömegek. Mellékgazda a vadalma (Malus sylvestris).

 

Konidiumos- és tömlősgombák:

A Kabatina thujas var. Juniperi a hajtások, ágak elhalását okozó, kéregben élő konidiumos gomba. A Caliciopsis nigra az ágakon mélyen repedezett felületű golyvákat, sötét színű rákos elváltozásokat okozó tömlősgomba.

 

Tő- és gyökérbetegségek:

A közönséges borókán a gyökérrontó tapló (Heterobasidion annosum) és a gyűrűs tuskógomba (Armillaria spp.) tő- és gyökérkorhasztását figyelték meg. A borókák és más ciprusfélék kertészeti szaporítása során különböző Phytophthora fajok okozta gyökér- és gyökfő betegség is előfordul. A betegség tünetei a föld feletti részek hervadása, száradása, a gyökerek és a tő feketedése. Hasonló tüneteket okozhatnak Fusarium fajok is. A kórokozók pontos azonosítása kitenyésztéssel lehetséges.

 

A faanyag tulajdonságai és ipari felhasználása

Tekintettel arra, hogy többnyire csak cserje méreteket ér el, fájának tulajdoságairól, hasznosításáról viszonylag szerények az információk.

 

Mikroszkópos szöveti jellemzők:

A fatest alapszövetét a tracheidák (áledények) biztosítják. A simafalú tracheidáinak sugárirányú falában egyesével állnak az udvaros gödörkék. A tangenciális gödörkék az évgyűrűhatár melletti nyári tracheidák falában vannak a legnagyobb számmal. A bélsugár tisztán parenchima sejtekből áll. A szegélyező sejtek a tangenciális metszetben letompított háromszögletűek és magasabbak a közbeesőknél, melyek jobban vagy kevésbé megnyúlt ellipszis alakúak. A bélsugár egy sejtsor széles, de találhatunk két sejtsorosat is. Magassága 1-13 sor, de ez a fa korától és termőhelyi adottságoktól is függ. Leggyakoribbak az 1-9, ágakban és fiatal korban az 1-4 sorosak.

 

Makroszkópos faanyag jellemzők:

Fájában gyantajárat nincs. Szíjácsa keskeny, vörösfehér-világossárga, gesztje vörös-barna, néha ibolyaszínű foltokkal. Az évgyűrűk szélessége változó. Az évgyűrűhatár hullámos és jól kivehető, mert a kései pászta jóval sötétebb színű, mint a korai. A kívülről is látható bordáknak megfelelően nagy beöblösödések, illetve kiemelkedések vannak rajta. A faanyag általában finom szövetű, meleg színű. A kisebb vastagság és a nagyszámú ággöcs azonban jelentősen mérésklik a felhasználhatóságát.

 

Fizikai tulajdonságok:

Közepesen sűrű faanyaga van, az elterjedt fenyőféléknél (pl. lucfenyő, erdeifenyő) valamivel sűrűbb, nehezebb. Abszolút száraz sűrűsége 520-260 g/cm3 között változik. Térfogati zsugorodása 11-13 %. A friss faanyagnak sajátos boróka illata van. A geszt faanyaga élőnedvesen is viszonylag kevés vizet tartalmaz (35-40%). Fája közepesen tartós, általában a fenyőknél nagyobb a biotikus és az abiotikus károsítókkal szembeni ellenálló képessége. Szilárdsági rugalmassági jellemzői a vörösfenyőhöz hasonlóak, a tiszafától valamivel elmaradnak. Mechanikai megmunkálása, ragasztása és felületkezelése többnyire problémamentes. Minden irányban kiválóan faragható. Méretei miatt ipari „tömegtermelésre" nem alkalmas.

 

Felhasználási területek:

Esztétikus faanyagát kiválóan fel lehet használni faragott, esztergált dísztárgyakhoz, faszobrokhoz, egyedi bútorokhoz. Alkalmazzák még a ceruzagyártásban és hangszerkészítésben. A fiatal és egyenes tőhajtásokból ostornyelet, sétapálcát, pipaszárat, az idősebbekből kitűnő, tartós sövénykarókat készítenek. Finomra aprítva és jól kiszárítva füstölésre használják és éterikus olajat vonnak ki belőle, melyet a gyógyászatban használnak. Gyümölcseit felhasználják illatos boróka pálinka (borovicska) és gin készítésére. A kiváló tulajdonságokkal rendelkező borókafa a hazai faművességben a mainál lényegesen nagyobb figyelmet érdemelne.

 

Kultúrtörténeti, kertészeti és táji vonatkozások

A középkorban és az újkorban sokáig a temetőfásítás egyik legfontosabb fafaja volt, különösen a német nyelvterületen (közönséges boróka = Wacholder). Az elhunytak lelkének menedékhelyéül szolgált, őrizve (wachen) az eltávozottak lelkét. Nem is gondolnánk, hogy az öröklét szimbólumaként találjuk St. Gallen kolostorában. Megannyi gyógyhatása miatt megbecsült növény. Ott pedig, ahol nem volt kívánatos az elterjedése, pl. a legelőkön, ott fáját hasznosították, vagy szúrós tűi okán sövényt alakítottak belőle. A fajgazdag boróka nemzetségben a Juniperus communis mellett számos olyan fajt, alfajt és változatot ismerünk, amelyek történeti kertekben és mai zöldfelületeinkben is kedvelt, sokrétűen hasznosítható növények.

 

A boróka a néphitben és a gyógyászatban:

A Németországban kiadott Fás Növények Enciklopédiája (Enzyklopadie der Holzgegewachse) szerint a mesékben, mondákban és dalokban a boróka a talányok, titkok növényeként ismert, amely véd a boszorkányok, varázslók és egyéb démoni erők ellen. Azt tartották, hogy cseppjei a jövőbelátás tehetségét adták. Az Észak-német műhelyekben mindmáig őrzik a szokást, miszerint borókatűt szórnak a földszinti padozat alá az egerek ellen, hiszen számukra a tűlevelek áthághatatlan akadályt jelentenek.

A boróka hazánkban a karácsonyfa elterjedése idején, a XIX. század elején a népi rítusok szereplőjévé vált. Jankovics Marcell írja: „karácsonyfát hazánkban - úgy tudjuk - elsőként 1825-ben a martonvásári kastélyban állítottak és gyújtották meg gyertyáit. A kedves szokás hamar elterjedt, elsőként főúri, majd polgári körökben. A század második felében már a módosabb falusi rétegek körében is népszerűvé vált. A múlt században lett általánossá, a parasztság a saját karácsonyi szokásaihoz igazította. Sok helyen állítottak boróka karácsonyfát, főleg az alföldön, ahol régebben nem fordult elő más fenyőféle. Házról házra jártak a betlehemesek, és az aprószentek napi korbácsoláskor nem az addig szokásos zöld ággal, hanem örökzöld borókaággal simogatták meg az asszonyokat.

A borókabogyóból készült párlat kedvelt szeszesital. A Felvidéken borovicskának, Erdélyben fenyővíznek nevezik. A tobozbogyó szárítva is és frissen is fűszerként használatos. Papaics Raymund Magyar kertek c. kötetében valószínűsíti a boróka hazai kolostorkerti előfordulását." Az első magyar kert, amely az országépítés hajnalán bukkan elő történelmünkben, a pannonhalmi bencés szerzetesek kertje. A pannóniai kert - így nevezik - mint az első magyar kolostorkert, méltán hívja fel különleges figyelmünket.

A boróka szerepet játszott a barokk kor kertalakításában is. Ekkor a kertben a szigorú mértani szabályosság, ám sokféleség és változatosság uralkodott. A növényekből kialakított fő kertépítészeti motívumok a sík parterre, a térhatárt adó nyírott sövény, a lugas és a liget.

Mollet 1652-ben napvilágot látott művében írta, hogy „abban az időben, amikor a franciák a puszpángot kezdték felkarolni, tehát a XVI. században, az angolok a borókát honosították meg a kertben. A skótok pedig I. Jakab királyuk idején a tiszafát karolták fel." A boróka az angol tájképi kertben is kedvelt növény. Francis Bacon, aki gyerekesnek minősíti a nyírt figurákat és a virágtáblás kertet, rajong a pázsitért és a borókáért.

A boróka kedvelt kerti dísznövény napjainkban is. Az örökzöld nemzetség számos fajának igen nagyszámú, nagy alakgazdagságot mutató kerti változata ismert. Az eltérő fiatalkori és a kifejlett levélalakok nagy változatosságot adnak. Több változat megőrzi a fiatalkori levélalakot. A hazai borókák jó szárazságtűrők és a légszennyezéstől kevésbé érintett, laza talajú települési területeken szépen díszlő növények. Sűrű sövényként is telepíthetők, jól nyírhatók, de az idős példányok nehezen viselik az átültetést. Gondolnunk kell azonban arra, hogy az oszlopos, elterülő, kékes és sárgás színekben díszlő fajták érzékenyebbek. Legalább közepes vízellátást igényelnek, így ezek öntözött, gondozott parkokba és kertekbe ültethetők.

Nemzeti Együttműködési Alap