MIGE
2017. július 22.
Magdolna

Nem ismerem? Nem jó!

Hol volt, hol nem volt, meredek hegyek megett volt egyszer egy apró falu, még a nevében is Hegymeg. Olyan jól meglapult a völgy alján, hogy még most is ott van. Nevezetessége semmi, leszámítva azt a fontos körülményt, hogy ott születtem és nevelkedtem egészen serkedő bajszos koromig.

 

Nagyon természetesen ment ott az élet - dolga mindenkinek volt minden napra elegendő, a bőség (nem lévén) senkit nem hozott zavarba, szegénységét senki nem titkolta. Nem szégyen az, csak kellemetlen. Ilyen természetes volt a barátságunk a gombákkal is. Gombászni nemigen jártunk. Ha szükségünk volt rá és éppen „ideje volt", odamentünk a „helyére" és szedtünk belőle, keresni nem kellett. Csak kétfélét ismertünk közülük: a „jó" gombát, és az összes többit, úgy egy kalap alatt. Gyerek semelyikhez hozzá nem nyúlhatott, felnőtt a jót szedte, a többit tudomáson kívül hagyta.  Minden értelemmel bíró ember számára legfőbb szabály volt: Nem ismerem? Nem jó! Mármint: nem ehető, hozzányúlni sem szabad. Gombamérgezésről mesékből hallottunk, példa nem akadt rá.

 

Tavasz jöttével reggelente fölszaladt nagymamánk a szilvásba, hozott egy kötőnyi gyümölcsalját. Iskolába menetre már meg is ettük. A rózsaszín aljú pecérke nagy becsben állott, más csiperkeféléhez nem is nyúlt senki. Nevelő esők idején olyan természetességgel szedtük a harmatgombát, mint a sóskát a réten.

A nyár meghozta a csirkegomba, a tinórú, a galambgombák bőségét. A tinórú azért egyes számban íródik, mert csak egy „jó" volt ismeretes közülük, a hasas tönkű, nagy kalapú, húsa színét nem változtató. Vargánya lehetett, ízletes és a nyári, de ilyen úri szavakkal nem nevettette ki magát senki. A keserűgombát nagyapám ette egyedül, gyomorbaja okán - nagyon tiszteltük érte. A nagy őzlábgomba óriási példányai mellé tiszteletteljes tartózkodással ültem le mindig a tehénlegeltetés fáradságos munkája közben, mint ahogy idegenekkel bánni szokás - jó társaság voltak, nagyokat hallgattak, elmenőben talán még köszöntünk is.

 

Gombák között királyt, császárt nem ismertünk el. A királytinórú csak egy volt a sok névtelen között, a császárgalócát úrigomba néven hozta mindig Szerénke - ennek az egynek a helyét jótékony homály takarta minden időkben.  A galóca név amúgy is teljesen ismeretlen volt minden minőségében, így az sem zavart senkit, hogy börtönbe való is jócskán termett a tölgyesben - hiszen a gombaszedés törvénye élt, senki hozzá sem nyúlhatott ilyesféle szerzethez.

Ősz felé a potypinka csokrai örvendeztették meg a véletlenül rájuk bukkanót. Csupros gombának is neveztük, de abban az egyben, hogy a kettő ugyanaz-e (vagy hogy melyik a csoportos tuskógomba és melyik a gyűrűs), máig sem jutottunk dűlőre. Jelentősége nem volt, mert afféle erdei gomba fogyasztóként minden gombát megfőztünk, mielőtt bármit kezdtünk volna vele.

 

Felnőttem szerencsésen, kinyílt előttem a világ, sokfelé elvetődtem benne. A gombák mindenütt velem voltak, csak valahogy összezavarodott minden, ami addig igaz volt. Vidékenként új nevek ugyanazokra a fajokra, új gombák a régi néven. A sok régi ismerős névtelen is sorra bemutatkozott és jöttek az addig teljesen ismeretlenek is. De mit kezdjek velük? Hol a bizonyosság biztonsága?

Elolvastam minden gombászkönyvet, amihez hozzáfértem, mindig különös figyelemmel a gombagyűjtés szabályaira. Miskolcon élve működött a dolog: ott volt a gombavizsgáló négy helyen is, az összes többi tudnivaló megtanulható. Igaz, ma már ebben a megyei jogú nagyvárosban is csak az egyik piacon működtetnek gombavizsgálót, de jobb híján fogadjuk el, legalább egy lehetőség még van.

A Jászságban töltött években a körzeti orvos volt a kapaszkodóm. Megegyeztünk: viszek neki pár darab bimbós pöfeteget (merthogy anélkül semmit nem ér a vasárnapi tyúkhúsleves) és rábólint a szedésemre, meg lehet enni. Ha szereti valaki az igazi sziken termett, vöröses levű, főzve is csípős, kemény sziki csiperkét.

 

Azóta kitanultam magam is a gombák ismeretét annyira, amennyire, de most is hiányérzetem van.   Minden gombászkönyv, tananyag gombagyűjtési szabályzata azzal nyit, hogy ne szedjen gombát, aki a gyilkos galócát nem ismeri, és hogy csak bevizsgált gombát fogyasszunk. Rendben van, én sem merek mást írni vagy mondani. Csak sokszor, ismeretterjesztő előadások fogalmazása, tesztek szerkesztése közben eszembe jut az a sok kis falu, ahol sosem volt, ma sincs sem gombához igazán értő szakember, sem orvos tíz kilométeres körzetben. Nekik mit mondjak? Mit nyújt nekik a mikológia tudománya és annak elhivatott, egyébként általam nagyon tisztelt művelői? Jó, a könyvek eljutnak hozzájuk, szép szavakkal, fotókkal. Vitatkozhatnánk rajta, hogy önmagukban használnak-e annyit, mint amennyi félreértéshez vezethetnek?

 

Vállalom a feddést, ha nálam tájékozottabb és képzettebb kollégák érdemesítenek rá, de le kell most írnom: ott, ahol a legtöbb gomba terem és a legtöbbet szedik is, szerintem ugyanolyan állapotok uralkodnak most is, mint fél évszázaddal ezelőtt. Mivel a régi kisközösségek legtöbb helyen felbomlottak, talán még rosszabb is a helyzet.

Számukra ma is csak egy fogódzó marad: Nem ismerem? Nem jó! Ha tudják még az ősi törvényt - és ha hisznek még benne ebben a megbolydult világban.

 

Szűcs Béla

 

 

Megjelent a Magyar Gombász 2010. nyári számában.

Nemzeti Együttműködési Alap