MIGE
2017. április 23.
Béla

Hegymeg-Zubogy túra - 2004.08.29.

(Szűcs Béla írása)

Nagy reményekkel indultunk felmérő jellegű túránkra szülőfalum szép határa felé. Az egy hete erre járt egyesületi társaink teli kosárral, gombabőség hírével tértek haza. Amúgy sem fordult még sosem elő velem, hogy legalább az érdes tinóruk néhány példánya, vagy a nagy kalapú őzlábgombák egy-egy vitéze rám ne köszönt volna, ha erre jártam. Most pedig szezon közepén vagyunk: a csoportos tuskógomba (Armillariella tabescens), vagy ahogy Hegymegen ismerik: a csupros gomba, megint másik itteni nevén: a potypinka ilyenkor tömegesen található, alkalmas helyeken. (Az irodalom egy része és sok ismerősöm amellett tesz hitet, hogy ezek a népies elnevezések a gyűrűs tuskógomba egyik változatára használatosak - de hát most Hegymegen vagyunk, és itt bizony másként van).

A kocsik ott maradnak a rét szélén, mi pedig nagy lendülettel oszlunk csapatokra. Mondom, ki merre induljon - hiszen itt minden hajlat, facsoport gyermekkori ismerősöm! Jómagam az erdőszéli rezgőnyáras felé veszem az irányt. Ott mindig lehet találni a piros érdestinóruból és bár enni nem szeretem, látványa mindig megörvendeztet. Hát most nem! Még csak nyoma sincs semmiféle gombának. Benézek a Tölgyesbe: ott is csak bimbós pöfeteget (Lycoperdon perlatum) találok, nem is sokat. Megnézem kedvenc lábas erdőmet: üres. Máskor csak galambgombából több faj tarkállik erre, de a gyilkos galóca is mindennapos - legalább már abból látnék egyet! Értetlenül fordulok vissza, ilyen még nem volt.

Az erdőszéli akácosban összefutok egy helybéli családdal. Ritkítják a feltörekvő akáchajtásokat, vagdossák a fölösleges alsó oldalágakat. Nehezen ismerünk egymásra - jó 40 éve nem találkoztunk. Csak kiderül azért, hogy Szatmári néni az, a családdal. Annak idején második szomszédok voltunk, a lányukkal együtt jártam általánosba. Bizony most már a Jóska gyereket is bácsizzák...

Elmondják, hogy kárpótlásból vették ezt az erdőrészt. Sajátjuk, de „törvény alatt állnak", az Erdőgazdaság szigorúan számon tartja az előírt munkák elvégzését. Váltunk még pár szót - gombákról nem tudnak semmit.

A legelőn a csipkebokrokon alig látni termést - tavaly Marikáék szinte üzemszerűen hordták róluk a bogyókat, főzték a csipkelekvárt fazékszám. A Somost szegélyező kökényes nagyot terjeszkedett, de termést azokon sem látni. Kóta Lajos megmutatja a kökényszilva fákat (róluk két évvel ezelőttig nem is tudtam) - azok terméséből tavaly lekvárt főztek, nekem is jutott egy kis üvegnyi kóstoló. Hát idén nem fog! Pelles János dicsekedve hozza összemaroknyi som gyűjtését - máskor a Somosból az egész falu el szokta látni magát befőzni valóval! Mi történt itt?

Hamar összegyűlünk megint. Az egyetlen valamire való lelet egy csoport csíkos pohárgomba (Cyathus striatus) , ilyet viszont még sosem találtam itt. Minden fejlettségi állapot megtalálható a csoportban: a még hártyával fedett fejlődő poharak, a spóraszórásra kész nyitott, fenekükön kavicsszerű spóratokokat rejtők és a spóráikat már szétszórt, száradó üresek.

No de nincs még vége a hegymegi határnak - majd a Kovács Erdejében! Toronyiránt átvágunk a tarlón a Harmadik Völgy fölötti erdőnyúlványba. És valóban, már pár méter után ott az első csokor potypinka! Sajnos hamar kiderül, hogy majd mindegyik férges, még a fiatalja is. Nem is erőltetjük a dolgot. Bosszankodunk még egy sort a gyapjaslepkék petecsomóinak elképesztő mennyiségén - szinte minden fatörzsön, de különösen a vörös tölgyeken tömegesen barnállnak. Még hogy a Balaton felvidéke! Van biz' itt is jóval több az elégnél.

Vissza a kocsikhoz. Persze látszik rajtam a restelkedés, hogy így cserbenhagyott erdő-mező. Béres János vigasztal: látszik, hogy jó gombatermő vidék ez, csak éppen két terméshozó időszak közti szünetben jöttünk. Ő látja a „kirakódásokat", rövidesen megint termő időszak következik. Márpedig ha valakinek elhiszem, akkor neki igen. Így már én is jobb kedvvel figyelem a jártunkban elmellőzött gyógynövényeket: ez itt az orvosi szemvidító (Euphrasia rostkoviana) ; idén is sok volt a párlófűből (Agrimonia eupatoria) , látszanak a száradó félben lévő elvirágzott tövek; kakukkfüvet is találni még.

Gyülekező a kocsiknál. Jöhet egy kis szíverősítő, szendvics, ki mit hozott, csak úgy állva. Odalátszik a falu vége - önkéntelenül ráterelődik a beszéd múltjára és jelenére. Emlékből telik bőven, a hallgatóság érdeklődő - szalad a szó. Körkérdés: hogyan tovább? Senki nem kívánkozik még haza. Az idő gyönyörű, a hangulat tökéletes - menjünk el Zubogyra! Akik ismerik a környéket, nagyon bíznak benne, hát lássuk.

Meg is láttuk. Két irányban indulva, a társaság egyik fele csoportos tuskógombával megrakodva tér vissza, még egy jókora császárgalóca (Amanita caesarea) tojás is került. A másik csapat üde fenyves erdőre lelve galambgombákat és néhány rizikét (Lactarius deliciosus) talál. A rizikék ugyan férgesek, semmire sem jók, de akkor is az elsők az idén!

Késő délutánra jár, mire visszatérünk a földút aljára. Amíg néhányan hazafelé pakolásznak, sikerül rávennünk Pelles János egyesületi elnökünket a fotómodellkedésre. A silány kukoricás végében kitalálhatatlan célból őrködő, magas lábon álló támlásszék árválkodik. Leginkább a régi strandok úszómesteri székére emlékeztet. János feltelepszik rá, tudományos aggályossággal vizsgálja a kezében tartott gombacsoportot. Ezt tényleg le kell fényképezni! Dőlünk a nevetéstől - magunk sem tudjuk okát.

Nos, ez egy ilyen túra volt. Jövőre is eljövünk.

Nemzeti Együttműködési Alap