MIGE
2017. november 18.
Jenő

Sziasztok!

Vasárnap ismét túracipőt, túrabotot és kosarat ragadtunk. Elméletileg Szikszó felé vettük az irányt, a gyakorlat azonban más volt. Túravezetőnk, Béres János ugyanis előző nap bejárta az előre kijelölt területet, de sajnos semmit nem talált. Így hát az irány megváltozott, a Szirmabesenyő melletti kiserdőbe vetettük bele magunkat elsőként, mind a kilencen.

Harmadik éve járom ezt a zsebkendőnyi területet, de még mindig meglep, s még mindig nem tudok rendesen tájékozódni benne. Csodálkoznék, ha később sikerülne!
Már a túra legeleje sikert hozott: májusi pereszkék egy csoportjába futottunk. Majd tintagombákat, sárga gévagombát is leltünk. Aztán szétszéledt a társaság. Hangokat lehetett hallani, ahogy hol távolabbról, hol közelebbről szóltak. Én azt a területet kerestem, ahol tavaly rengeteg májusi pereszkét találtam. Legalább háromszor hittem azt, hogy ott vagyok, de valamilyen részlet egyik alkalommal sem illett a képbe. Leginkább az, hogy nem találtam semmit sem. Egy helyen sárgatönkű kígyógombákba botlottam. Végre valami gomba! Hogy őszinte legyek, már nagyon elegem volt a boszorkánykörbe rendeződött, becsapós csigaházakból, kövekből, falevelekből.

Ismét hangokat hallottam a közelből, és mivel már untam az egyedül kóválygást, elindultam feléjük. Így futottam bele Évába, Marikába és Bélába, már négyesben bolyongtunk tovább. Egy helyen a felpúposodott mohapárnák alatt májusi pereszkékbe botlottunk. Micsoda szerencse! Szép frissek voltak. Amelyik zöld szőnyeg csak gyanús volt, bekukkantottunk alá, s néhányszor még sikerrel is jártunk. Aztán az egyik fő ösvényen haladtunk tovább, s be-benéztünk a bokrok alá. Éva sasszemét semmi nem kerülhette el, olyan sem, ami mellett hárman elmentünk. Nagy tintagomba telep és őzlábnyira nőtt barna csengettyűgomba is a fényképezőgép elé került. Egy jellegzetes fánál éppen az egyik taplóról készültek a fotók, amikor Éva felfedezett egy hatalmas boszorkánykört, idősebb és fiatalabb májusi pereszkék csoportjait. Béla fotózott, mi ketten szedtük, Marika pedig még korábban úgy döntött, kiutat keres a rengetegből. Nem kevés időt töltöttünk el ezen a helyen.


Lassan indulnunk kellett vissza a találkozóhelyre, de mivel még itt is-ott is be akartunk nézni egy-egy bokor alá, nem arra az ösvényre léptünk, amelyen idáig jutottunk. Következmény? Naná, hogy ismét tudatosult bennem, miért is gyűlöltem már általános iskolában is a törpejárást. Ugyanis a rengetegből kijutni nem egyszerű, pláne ha még a hátizsák is fennakad egy-egy ágon. Hosszas keresgélés után sikerült csak kijutnunk az erdőből, nem is ott, ahol bementünk, így annak szélén sétálhattunk vissza a kereszteződésig.

A többiek már vártak minket. Miután mi is kifújtuk magunkat, ettünk Erzsike finom süteményéből és leszedtük a ránk ragadt leveleket, ágakat és zöld kukacokat, autóba pattantunk, és az elágazás fölött lévő telkek felé vettük az irányt. Egy jót sétáltunk itt, bár nem sok gombát találtunk. Ráadásul annak zöme is kukacos volt.

Mivel még volt közel egy óránk, megmásztuk a domboldalt. Gyönyörű kilátás tárult elénk. A távolban lehetett látni a Tátra havas csúcsait, miközben egy esőfüggöny két szélén előbukkantak a fehérlő hegytetők. Az idő telt, az időjárás egyre szelesebb lett, gombát sem találtunk, így lassan visszaballagtunk az autókhoz. A meglepően hosszú fajlista megírását követően hazafelé vettük az irányt.

Üdv:
Dia

Nemzeti Együttműködési Alap