Vendégként kukkantottam be 2004. decemberének elején a Miskolci Gombász Egyesület találkozójára, amit a Tudomány és Technika Házában tartottak.
Bár életemben először találkoztam a jelenlévőkkel, mégis nagyon barátságos fogadtatásban volt részem. Miután elmondtam jövetelem célját, bekapcsolódhattam az egyesület évzáró foglalkozásába, és a végén egy kellemes beszélgetés bontakozott ki, amiből végül is ez a cikk született.
Hogy hogyan is kerül Ausztrália a képbe?
Volt szerencsém hosszabb időt eltölteni Melbourne-ben, Victoria államban, ami Ausztrália délnyugati csücskében található.
Mint természetszerető, tájfutó, és lelkes gombázó, alig vártam, hogy végre testközelbe kerüljek a természettel.
Még az első élmények előtt meg kellett azonban tanulnom, hogy ott nem olyan egyszerű az erdőt járni, mint itthon. Ha pl. a föld 20 legmérgezőbb pókját vesszük figyelembe, akkor Ausztráliában ebből 17-el találkozhatunk. De ez csak kis része azoknak az „ínyencségeknek", amikbe könnyen belehalhat az ember.
Nekünk Európaiaknak ezek a dolgok meglehetősen rémisztően hangozhatnak, bár ez nem változtat azon a tényen, hogy igazak. Viszont az ottaniak, egyrészt a fehér emberek, a hajdani telepesek, de főleg az Ausztrál őslakosok, az aboriginálok, ezt teljesen természetesnek élik meg.
Ezek után már jobban érthető, hogy nem volt annyira kedvem jobban eltávolodni az erdei úttól, amikor először kikerültem a természetbe.
A Dandenong Ranges egy kisebb hegység, a Melbourne-t övező középhegység része, nyugati irányban. A Lillafüredi kisvasúthoz hasonló, gőzmeghajtásos, Puffing Billy névre hallgató nagyon vidám hangulatú kisvonattal lehetett eljutni a hegység közepéig.
Az erdőt nagy általánosságban eukaliptusz fák alkotják, aminek közel 800 faja található Ausztrália szerte. Ezeken élnek a koalák, akik elég finnyásak ahhoz, hogy ezeknek az úgynevezett gumifáknak csak 30 faját lakják és egyék összesen. A koalákról érdemes még tudni: ha azt akarjuk, hogy egy Ausztrál ne javítson ki minket, akkor ne macizzuk le őket, bármennyire is olyan benyomást keltenek, mivel teljesen más rendbe tartoznak. Az a tévhit sem igaz, hogy az eukaliptusz levelében narkotikumot tartalmazó anyagok lennének, amitől a koalák "be vannak állva" és ezért ilyen lassúak, vagy nem mozognak. Egyszerűen csak a nap 24 órájából 20 órát töltenek emésztéssel, és ez idő alatt ők sem szeretnek rohangálni, mint bárki más.
Visszatérve az erdőre, az aljnövényzete 5-6 méter magasságú páfrány rengetegből állt, ami legtöbbször áthatolhatatlan sűrűséget alkotott. Gombát elvétve lehetett látni az út szélén, de fajtájukat tekintve nem sok általam ismert magyarországi fajhoz hasonlítottak.
Itt jött a kérdés: ebben az erdőben vajon mit, és milyen körülmények között lehet szedni? Erre csak azt tudom válaszolni, hogy önerőből inkább nem próbáltam ki. Ehelyett ismeretségre tettem szert egy őslakossal, aki azok közül való volt, akikhez mindig is tartozott Ausztrália.
Az „aboriginálok", az ausztrál őslakosok, kultúrájukat tekintve a föld egyik legrégebbi népcsoportjába tartoznak. Történetük az amerikai indiánokéhoz hasonlóan szomorúan alakult, talán eltekintve az öldökléstől. Jöttek a telepesek, a fehérek, és egyre jobban kiszorították őket eredeti élőhelyeikről, és egészen a 20. század végéig jogfosztott, szinte nem is létező emberekként bántak velük.
Ezeknek az embereknek a technikai civilizációja szinte a kőkorszaki szinten maradt a nyugati civilizációkhoz képest, viszont a természettel való harmóniájuk példamutató értékű lehetne az egész bolygó számára.
Zárt, törzsi közösségekben élnek, a „bozótban". Ugyanis az Ausztrália vörös földjét fedő növényréteget általánosan így nevezik, még ha a vékony, csenevész eukaliptusz fák magasabbra is nőnek, mint a nálunk megszokott bokormagasság. A pusztaságban felnövő emberek a lét formáját az idősebbektől tanulják és sajátítják el. Ebben a világban mi, nyugati emberek önmagunkban valószínűleg néhány napnál többet nem tudnánk túlélni.
Ezek az emberek az apáikon, és talán több száz nemzedéken keresztül mindig ugyanazt tudták és tanították: hogy hogyan kell összhangban élni a természettel.
Számukra a természet több mint a civilizációból való kiszakadás, egy délutáni program az esti tévézés előtt, vagy különböző hobbik színhelye, mint sport, természetjárás, vagy gombázás. Számukra a természet adja a létfenntartás összes meghatározó elemét: az élelmet, a szálláshelyet, a munkát és a kikapcsolódást.
A természethez való viszonyuk értékrendje annyira letisztult és természetes, amihez képest mi, "civilizált emberek" többnyire elégedetlen, pazarló, mértéktelen és önpusztító szemléletünkkel helyrehozhatatlan messzeségbe és irányba távolodtunk el.
Vallásukban a "Dreamtime", az álom időszakából fakad minden. Minden törzsnek van egy szent állata, amit ők testvérként tartanak számon, lehet az a hosszúnyakú teknős, vagy a barramundi hal. Ezeket az állatokat az adott törzs soha nem fogyasztja. Vadásznak szinte mindenre, nagyobb testű állatok közül a vörös kengurura, és az emura. Ehhez különösen kialakított bumerángot használnak, ami súlyra nehezebb a visszatérő bumerángnál. Ezzel az állat lábát célozzák meg, hogy eltörjék. A hagyományos bumerángot madarak vadászatához használják. Az első bumerángot a bokor árnyékában hűsölő madárraj feje fölé dobják, ami egy ragadozó madár keringéséhez hasonló árnyékot vet a földre. Az ettől megriadó és felröppenő madárraj közé vágják a hagyományos bumerángot, ami legrosszabb esetben, ha nem talál, visszatér a vadászhoz.
Van egy módszerük, amivel egy fák odúiban élő rágcsálófajtát tudnak kifüstölni a gallyakra. Ezek a rágcsálók a fán családban élnek, többnyire 3 generáció együttesen. Ilyenkor nem az összes állatot ölik le, hanem egy tagot a legidősebb generációból, egyet a legfiatalabból, a két felnőtt példányt pedig életben hagyják, hogy a populáció tovább szaporodhasson.
Számukra a kutya, vagy legtöbbször a dingo félig megszelídített változata, nem kedvencként van tartva a törzs körül. Amikor van élelmük, akkor mindig jut a kutyáknak is, és emellett a kutyák ellátják az őrzés feladatát. Viszont az is előfordul, hogy ínségesebb időszak esetén a kutyák kerülnek terítékre.
A kenguru nem csak táplálékot jelent számukra. Tudják, hogy a kenguru képes befolyásolni a magzatának a növekedését. Valahogy mindig megérzi előre, hogy az időjárási viszonyok hogyan fognak alakulni az elkövetkező hosszabb periódusban, évszakokban. Ha a kenguruk kedvezőnek találják a körülményeket, akkor hagyják rendben kifejlődni a kicsinyüket. Ha szárazságot éreznek, addig leállítják a magzat növekedését, amíg újra nem látják biztosítottnak a körülményeket. Ezt a tulajdonságukat megfigyelve és kihasználva, sok aboriginal törzs igazodik szaporulatukban a kenguruk "előrejelzéseihez".
A kenguruk is tudnak igazodni az őslakosokhoz, főleg az életük megóvásának érdekében. Amíg a kenguru csorda az árnyékban, vagy egy vízforrás közelében henyél - szabályosan fekszenek és könyökölnek az árnyékban -, addig van egy őr közülük, aki vigyáz a többire. Ő a két hátsó lábán ülve körbeforog, kémlel, szaglászik, sőt arra is képes, hogy a „kezével" elkapja a legyet. Ez nem véletlen, mivel megtanulták, hogy sokszor megesik, hogy a légy vadászat közben rászáll valamelyik vadász izzadt testére, amikor azok éppen készülnek becserkészni a kengurukat. Amikor az őr kenguru elkapja a legyet, megszagolja. Ha megérzi rajta az ember szagát, akkor leadja a vészjelzést, és az egész csorda egy pillanat alatt elmenekül.
Épp ezért, megelőzésképpen a vadászat előtt a vadászok bekenik a testüket sárral: az apa a fiúét, és fordítva. Szimbolikus jeleket festenek az arcukra, és kérik a jó szellemeket, hogy segítse vadászatukat, és az legyen eredményes.
Számukra a nemesfémek, az ezüst, az arany, nem jelentenek többet, mint más színekben csillogó fémet, aminek a talajban van a helye, nem pedig ékszerek és értéktárgyak formájában a testükön, vagy bárhol körülöttük. Ezek a nemesfémek azért részesei a földnek, hogy az abból nyert ivóvíz minél teljesebb legyen számukra, tápértékét és anyagtartalmát tekintve.
A gombákhoz visszatérve: ők biztosan ismernek minden fajtát, hisz sok törzsük igazából még nem nagyon szakadt el a vadászó, halászó, gyűjtögető életformától. Kultúrájuk és művészetük alapjait szintén a természet adja. Minden pontmozaikból és csíkozásból felépített festményükön szimbolikus értelmezése van a jeleknek, és általában egy történetet ölelnek fel.
Egyik legismertebb hangszerük, a didgeridoo, a föld legősibb fúvós hangszere. Ez egy kb. 25 cm átmérőjű eukaliptusz fa leháncsolt törzséből készül, aminek a belsejét a fehér hangyák, a termeszek rágják ki. Ezzel a hangszerrel a földön ülve játszanak. Úgy fújják, hogy a hosszú cső vége a földön legyen, hiszen a hangszer faanyaga a földből fakadt, és a hangok, amik kijönnek belőle, a földbe kell, hogy visszatérjenek. Így lesz egységes, és harmonikus a körkörös folyamat.
Talán ha csak egy töredékét meg tudnánk tanulni tőlük, hogy hogyan is élhetnénk hasonló harmóniában a természettel, ha értékelnénk, hogy mi mindent ad és adhatna a természet nekünk, ha óvnánk és gondoznánk, akkor nem csak nekünk jutna még egy-egy kis szigete a folyamatosan csökkenő egésznek, hanem fenntarthatnánk az utókor számára is azt, amiről lassan már most is csak történetekből mesélhetünk.
Havasi István